Losonci Miklós: Katonaéveim

1972–ben behívtak sorozásra. A környék összes tizenhét éves sráca megjelent a művelődési ház előcsarnokában. Egyesével, tetőtől–talpig megvizsgáltak mindenkit. Ezért reggel nyolctól, délután négyig anyaszült meztelenül kellett ácsorognunk a folyosó üvegfalán belül. A vizsgálat után is. Középkori török módszer. A ruhája nélkül senki nem akar elszökni. Mi sem mentünk be még a könyvtárba sem, pedig ott mindenki az ismerősünk volt.
Később, angyalbőrben, az ilyen abnormális esetekben mindig azt mondtuk, hogy:
„Nem ésszerű, de így katonás.” Ettől mindig meg is nyugodtunk, tudván, hogy a legabszurdabb helyzetek sem tartanak örökké, még ha sokszor úgy is tűnik. Rögtön a legelején sikerült elbaltázza a néphadsereg a renoméját ezzel a vetkőztetős húzásával. Szimulálni meg sem próbáltunk, mert a sorozó orvosok nem a hiszékenységükről híresek. A legenda szerint, egyszer egy fickó el akarta hitetni velük, hogy ágyba vizelő, de az ilyenkor szokásos szabvány választ kapta:
– Nagyon megértem önt fiatalember. Én is az vagyok. Ön alkalmas.

Az érettségi előtt iskolánk részt vett egy honvédelmi napon. Melynek fő attrakciója a kispuska lövészet volt. Az egyik lány odament a katonatiszthez betöltött, biztosított fegyverrel, és a csövét felé tartva, a ravaszt húzogatva így szolt: – Hiába húzogatom nem sül el! A tiszt ordítva magyarázta, hogy mit húzogasson megszeppent osztálytársnőnk.

Felvettek egyetemre, így szeptember 1–én már mehettem is katonának. Előtte való napon elmentem a Vidámparkba, hogy a „ciklon” nevű szerkezeten tréningezzem magam idegileg a lélegzet elállító eljövendő eseményekre. Teljesen fölösleges volt. A hadseregben nincs sem zuhanás, sem szédítő pörgés–forgás, csak rohangászásokkal fűszerezett, dög unalom.

Másnap, ebéd után a MÁV minden fapados járatát ingyen jogosult voltam használni a behívó parancs értelmében. A HÉV–en, villamoson, metrón már nem léteztek fapados szerelvények, de rövid hajam láttán, csak mosolygott a kalauz, és továbbment. Így értem be a budapesti moziba, a gyülekező helyszínére. Voltunk vagy ezren. Ismerős senki. Az emelvényen ülő tisztek egyike beszélt hozzánk egy órát, aztán megkérdezte, hogy van–e olyan köztünk, aki a behívóparancs ellenére otthon felejtette a katonakönyvét? Egyedül én jelentkeztem. Tartott pár perces „eligazítást”,külön nekem címezve, aztán feltette a következő kérdést:– Van–e valaki, aki nem hozta el a személyi igazolványát? Mivel leszerelésünkig nem lehet civil igazolványunk. Döbbenten vettem észre, hogy rajtam kívül senki sem jelentkezik. Ezúttal is volt hozzám néhány „keresetlen” szava. Végül:– Van–e akinél nincs behívóparancs? Megint egyedül én emeltem fel a kezem. Most már azt is a szememre vetette, hogy nem vagyok megborotválkozva. Ami igaz volt, de abból a távolságból még egy keselyű sem láthatta volna, mivel a legutolsó sorban ültem. Felolvasták, hogy ki melyik tiszttel, melyik laktanyába kell elutazzon. Én a jugó határ mellé kerültem. Vesztenivalóm már nem lévén, kihasználtam újdonsült ismeretségemet. Odamentem a tisztekhez, mondván, hogy teljesen értelmetlen olyan messze menjek, mert a falunk határában is van egy laktanya. Türelmesen „felhomályosítottak”,hogy az esküig mindenképpen le kell utazzak az isten háta mögé mindjárt jobbra. Utána viszont kérhetem az áthelyezésemet. Nem bíztam ebben az ígéretben azonban már „a kocka el volt vetve”,de nagyon.

A vonaton a tisztünk készségesen válaszolgatott az esetleges kérdéseinkre. Bevezetett bennünket a laktanyaudvarra, és otthagyott. Ott ácsorogtunk az udvar közepén vagy hetvenen, amikor jött egy szakaszvezető, és megkérdezte, hogy:– Nem láttak errefelé egy őrnagy elvtársat?– Nem egy ilyen zöld ruhás emberre gondol?– kérdeztem vissza, mert az rögtön feltűnt, hogy itt ez a módi. Nagy röhögés lett, de a három fehér csillagos nem adta ki a szokott parancsot: „mosolyt letörülni!”,hiszen újoncok voltunk, hanem elsietett. Nemsokára visszatért néhány tisztessel, tiszthelyettessel és tiszttel, és bevezettek bennünket egy terembe. Kezünkbe nyomtak egy erős papírzsákot, mondván, hogy minden ruhánkat és személyes tárgyunkat tegyük bele. Írjuk rá az otthoni címünket, és ragasszuk le. Irány a zuhanyozó. Utána sorakozó! Mindenkinek beszórták valami fehér porral az altestét a nem létező tetvei ellen, aztán ruhaosztás következett. Még nem ismertük a katonamondást: „bő inget, szűk gatyát!” A pamutalsók ugyanis kitágultak a mosástól, a vászon felsők viszont összementek. A cipőosztáskor megint kisebb felfordulást okoztam, mert 46–os cipők, az én méretem ,az egész laktanyában nem voltak. Próbáltam meggyőzni a jelenlévőket, hogy nagyon szívesen hazamegyek, ne csináljanak belőlem problémát maguknak, de „megnyugtattak”,hogy megoldják pár nap alatt, addig járhatok a papucsban. A bakancsok agyonhasználtaknak, de szemmel láthatóan is elnyűhetetlennek tűntek. Amit a következő év igazolt is, nem úgy a benne lévő lábak. Reggel hattól este tízig egyszerűen elviselhetetlennek bizonyultak. Nyáron, amikor a nyegle civilek strandpapucsban csoszognak a gatyarohasztó hőségben, a honvédek befűzött, bekötött, és két csattal becsatolt, hosszú szárú lábbelit viselnek, betűrt nadrágszárakkal.„Vegytámadás!”parancsszóra előkapják a „szimatszatyorból”/vegyvédelmi táska/ a gumicsizmával, egybeolvasztott, kapucnis gumiruhát. Belebújnak. Felveszik a gázálarcot, és már folytathatják is a rohamozást. Mi ez, ha nem „állatkínzás”?
– Ne rinyálj, béke van!– Ne majrézz, annál rosszabb!”– mondták. Egyenlőre tényleg nyugi van. A „Tessék?”– kérdésünkre egyébként egész katonaságunk alatt az volt a válasz, hogy:”esik?Nem esik itt semmi!” A „mi van?” kérdésünkre pedig az, hogy:”bivaly? Nincs itt semmiféle bivaly!” Zöld ruhába öltözve felvonulunk /menni csak eddig a napig szoktunk/ a körletbe. Köretről már eddig is hallottunk, körözöttről is, de körletről még soha. Egy szoba volt, a második emeleti folyosó legvégén. 24 személyes. Emeletes, vassodronyos vaságyakkal. Szekrényekkel, tetejükön rohamsisakkal. Zár nélkül, a harckészültség miatt, de szabad prédául a cuffolóknak.Az ágyak előtt stoki /hokedli/, arra kerül éjszaka a ruha, alá a surranó.

Először is fogtam egy golyóstollat, és minden ruhámra jó vastagon ráírtam a névjegyemet. Teljesen fölösleges volt. A ruhamosást ugyanis nem bízták ránk. Minden héten másik öltözéket kaptunk a mosodából. Nem úgy mint a vicc szerint a szovjet hadseregben, ahol fehérneműváltáskor Szergej váltott Aljósával, Grísa pedig Szerjózsával. Időnként valaki hazacsempészett néhány katonaruhát. A megkárosított kénytelen volt szintén lopni magának, beindítva a laktanyai láncreakciót. Idegen század honvédei ezért nem jöhettek fel a mi emeletünkre, de a szomszéd körletből valókat nyomós okkal beengedtük a szobánkba.

Minden emeleten volt kantin. TV–vel, lemezjátszóval, újságokkal. Lehetett kávét, üdítőt és csokoládét is kapni, de ha „hadtápkanyit”/konyhamalacot/ kértek telefonon a konyháról, az ügyeletesnek a kantin volt a legközelebb.

Hajtsák végre az elhárítás megvalósítását! Más szóval: Valósítsák meg az elhárítás végrehajtását! Imigyen szólt a parancs. A gyakorlatban ez takarítást, tisztogatást, tisztálkodást jelentett a körletünk négy öreg katonájának a vezényletével. Tízkor végre takarodó! „Villany leó”,csak a riadólámpa gyenge fénye pislákol. A szobaparancsnok a három öreggel elmondja az esti imát:
„Fekszem kis ágyamon, mint disznó a betonon.
Alul semmi, felül ugyanaz.
Az öregnek napjai meg vannak számlálva,
A kopasznak ezeregy éjszakája.
Mindenkinek riadómentes, jó éjszakát kívánok!”

Mi, kopaszok még szeretnénk beszélgetni, de a négy öreg a laktanyák obszcén szókincsével belénk fojtja a szót. Ők bezzeg ugatnak még egy órát. Nem hagynak aludni minket. „Mindenki kopasz, mindenki tar, az egész világ egy nagy sz.r.” Ahol huszonnégyen alszanak egy szobában, ott egész éjjel óriási hangzavar van. Szuszogás, horkolás, köhögés, tüsszentés, krákogás, hányás, káromkodás, ágynyikorgás, mászkálás, beszéd, stb. Másnap reggel hatkor a felöltözött „szobapéká” /parancsnok/ felgyújtja a villanyt: – Jó reggelt elvtársak. Ébresztő! Fel! Ennyire azért nem csináltuk gyorsan. Tornagatya, atlétatrikó, tornacsuka, és máris futás le a hűvös alakuló térre. Tíz kör futás. Később a körök száma egyre csökkent, ahogy fogyott a centi.

Mosdás, öltözködés, és irány az étkezde. Az üti /ügyeletes tiszt/ „Nóóóta” vezényszavára rákezdenek a régiek a „Gábor áron rézágyúja…”kezdetű dalra.

„Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva.
Indulnak már a tüzérek messze a határba.
Nehéz a rézágyú, felszántja a hegyet–völgyet.
Édes rózsám a hazámért el kell válnom tőled.”

Ráadásul egyszerre kellett volna lépni, ballal kezdve. „In…dujjj” vezényszóra. Először láttunk „bivalytejet”.A tejhez nem volt semmi köze. Viszont olyan fekete volt mint a bivaly. Édes cikóriakávé volt. Később megtudtuk, hogy ebbe keverték a brómot, hogy ne legyünk fickósak, de én ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom. Alkalom híján. Utána a laktanyaparancsnok beszélt hozzánk az alakuló téren. Elmondta, hogy a katonák kétszer annyi kalóriát fogyasztanak naponta mint a civilek, azért jegyeztem meg ezt a mondatot, mert ez érintett engem is, de nem hittem el. Később rájöttem, hogy igazat mondott.

Mindnyájan híztunk. Én tizenöt kilót. Egész évben olajos rizs volt, vagy valami zsíros tészta a köret a hús mellé. A nyelvünk volt a hús. Friss zöldséget, vagy gyümölcsöt egész évben nem láttunk.A burgonyapincében volt ugyan alma, de már föld szaga volt és olyan volt az íze mint a vizes papírnak,mert a következő őszig ez volt az egyetlen gyümölcsünk Skorbut ellen citromos nápolyival etettek, ami rengeteg fölösleges kalóriát is bevitt a szervezetünkbe a szükséges c vitamin megszerzésekor. A friss kenyeret bevitték a raktárba, az előző napi mellé, és a háromnaposat kapta a legénység. Akkor sem éheztünk volna ha a péket lebombázták volna a nyugati diverzánsok, viszont egész évben vacak kenyeret ettünk.

A parancsnok beszéde után odajött egy tiszt és két tiszthelyettes. Én a többi 180 cm felettivel együtt az öreg „nehézatlétához” kerültem. Mint utóbb kiderült, nehézvezetékes híradósnak, „ló belesnek”.Az alacsonyabbak a középkorúhoz lettek beosztva, könnyűvezetékes telefonosnak, „tyúkbelesnek”.A nyüzügéket a fiatal atlétikus vitte el rádiósnak. A középkorú elsütött egy poént, miszerint:– Tudjuk, hogy idáig iskolába jártak, de mi majd embert faragunk magukból. Elég arrogánsnak tűnt, de hamar kiderült, hogy csak megjátszotta magát, hogy tekintélyt szerezzen magának. A fiatallal jártak legjobban a legalacsonyabbak,mert katonai főiskolája volt, századosi rangja, így mindig ő merítette ki az újoncai részére a teljes eltávozási keretet. A maradék lehetőséget a középkorú szerezte meg a sajátjainak.A mi öreg kiképző tisztünk ezzel szemben mindent elkövetett egy évig, hogy véletlenül se mehessünk haza. Ő nem törekedett olcsó népszerűségre, ellenkezőleg, ahol csak tudott ártott. Eredetileg lópatkoló kovács volt, de elfogytak a lovak, így lett kiképzőtiszt. Izmos ember volt,mindig mérges tekintettel, és végtelenül mérsékelt értelmi képességekkel. .Főtörzsőrmester volt a letöltött évei miatt.”Ágyú”– nak nevezték a háta mögött. Illett rá a név.

Dörgő hangja volt, és bődületes baromságokat tudott mondani. Ezt az ember típust nevezi a köznyelv „ökörpörköltnek”.A viccein nem lehetett nevetni, de a fenyegetőzésein annál többet. Sosem akkor röhögtünk rajta amikor humorizálni próbált, hanem amikor nem is számított rá. Teljes volt a diszharmónia, amit igyekezett folyamatosan megtorolni. Az első héten poénból azt találtam mondani neki az egyik parancsára a teljes plénum előtt, hogy: – Parancsa számomra kérés! Fatális mondat volt. /Akárcsak a vágódeszka, ami fa tál is./ Minden izomlázas kiképzési nap után lejegyeztem az aznapi „bölcsességeit”.Zsenit csak szó szerint szabad idézni /nem úgy mint az egyszeri nebuló, aki a „saját szavaival”akarta elmondani az „Anyám tyúkját”/, amit a harminchárom éven át megörzött jegyzeteim lehetővé is tesznek. Íme:

„Már megint átestek a magas ló túloldalára”
„Aki a disznók közé keveredik, azt megeszik a korpák ”.
„Ez örvendetes, de még inkább szomorú.”.
„Nehogy a nyomozótiszt vegye át az önök viselkedését!”
„Itt van egy feljebbmerült probléma.”
„Meg kell szervezni az ösztönös munkát!”
„Most már elég legyen a mérgességemből!”
„Éjjel látáskorlátozás lép életbe.” /sötét van/
„Atomcsapáskor úgy kell az árokba hasalni, hogy a közúti forgalmat ne akadályozzuk!”
„Nem akarok senkinek sem gátat húzni az életébe, mint az árvíz.”
„Ez most egy jó hibapont /tanulság/ volt önöknek.”
„Gyalogjárművel /kerékpár/ menjen!”
„Nem akarok senkit sem megszomorítani a mások tekintélye előtt.”
„Most én ugatok, maguk csak aztán beszélhetnek.”
„Az a Szabó–féle Kovács brigád is figyeljen!”
„Ez a könyv csak a szakemberek szerelésére szolgál.”
„Mint látják…Elnézést, mint lássák…Ne röhögjenek, mert mind a kettő helyes.”
„Nem szeretnék abba a pánikba esni, hogy valami…”
„Maguk csak sumáker fócerek.”
„Nem szeretnék senkit sem megszemélyesíteni.”
„Nem a lényeg a fontos!”

Az első hetekben harcászati oktatást tartott:
–A vaktölténynek csak erkölcsi durranóhatása van–mondta, és rálőtt a géppisztolyával a lába melletti rongyra, amiből alig maradt valami a torkolattűz miatt. Elégett.
Máskor gyanútlanul meneteltünk, amikor „oszolj–t” vezényelt majd „hasalj–t”.
–Lövészteknő ásást keeezd meg!– parancsolta,de mi az a lövészteknő? Én pont egy hangyabolyra vetődtem. Tilos volt odébb mozduljak, mert az ellenség úgymond tűz alatt tart minket. Ott kellett elkaparjam magam. Az oldalunkon fityegő tokjából kivettük az „ásd el magad felszerelést”, a „gyal ásót” /gyalogsági ásót/, és nekiálltunk hasalva magunk alól kiásni a földet. Ágyú elvtárs lelkesített :
– Aki legelsőnek ássa be magát, az az eskü után kimehet a városba a hozzátartozóival. Ástunk mint a megszállottak, de az eskü után minden felavatott újonc kimenőt kapott, mint utólag tapasztaltuk.