Egyik szobatársunk megnősült. Minden nap kiment a városba inni. Minket is meghívott vacsorára:
– Mindenki a vendégem! Fizetéskor elővett egy ötvenest, és így szólt a pincérhez:
– A visszajáró az öné! /Jó, hogy nem azt mondta, hogy „azért adtam a húszast, hogy a farkam húzogasd!”/
Úgy kellett összekolduljuk a városban a hiányzó pénzt. Másnap megint kiment, de a mi emeletünkről már nem mert vele menni senki. Ezért az alattunk lévőktől vitt magával cimborát. Este a barátunk bedőlt az ágyba, de az őt felkísérő cimborája a mi emeletünkön hányta össze a mosdót. Az ügyeletes tudta, hogy azt képtelen visszahívni takarítani, ezért a társunkat rángatta a mosdóhoz. – Én nem is hánytam – csodálkozott barátunk.
– Te részeg disznó! Olyan részeg vagy, hogy még nem is emlékszel! – mondta az ügyeletes.
– De hülye vagyok! Tényleg nem emlékszem! – habogta barátunk, és nekiállt takarítani.

Az újoncok közül az egyik éhségsztrájkba kezdett. Nem fogyasztott szilárd ételt, csak levest. A tiszteket ez nem érdekelte, de a feladatait el kellett végezze. Kénytelen volt felhagyni az éhségsztrájkkal, mert nem ment vele semmire. „Ember az embertelenségben.” Egy hónap múlva már majdnem gurult a rengeteg úttörőgombóctól /tarhonya/.
/Apropó úttörő : gyerekkorunkban mindnyájan kötelezően úttörők kellett legyünk. Sosem értettem miért kell nekünk hasonlítani az útbontókra?/

Elérkezett a nőnap. Ez minket nem érintett. Viszont eszembe juttatott egy régi esetet.
Egy „nagyon egyszerű ember” mondott beszédet a kultúrházban, imigyen:
– A nemzetközi nőnap alkalmából üdvözlöm a megjelent hölgyeket, a Magyar Szocialista Munkáspárt megyei szervezete, a Hazafias Népfront járási szervezete és a saját szervem nevében – mondta minden hátsó szándék nélkül. Mégis jól kiröhögték szegény hülyét.
Ugyan ilyen marhaságot mondott az a szónok, aki egy november 7–ei beszédében a következőt mondta:
– Elvtársak, egyre több ország csatlakozik táborunkhoz. A Föld egyötöde máris szocialista, de hamarosan már az egytizede, sőt akár az egyhuszada az lesz.
Katonaberkekben szállóigévé vált az a mondás, hogy „Én nem vagyok egy sovinizmus, de amit önök művelnek, az rizikó.” Gyönyörű.

Végre melegedett az idő. Márciusban óriási botrány volt. Mi a leszerelésünkig honvédek maradtunk, de a velünk együtt bevonulók közül az egyik rádiós már a harmadik csillagjánál tartott, ő volt közülünk az egyetlen szakaszvezető. Ő érte el közülünk elsőnek ezt a rangot. Ugyanis kimondottan lányos típus volt. Eleinte csak idegen nyelveken írogatta a szerelmes verseit a többiekhez. Később már magyarul is. Ez lett a veszte. A beosztottai megunták a közeledéseit. /munkahelyi zaklatás/ Összegyűjtötték a leveleit, és lerakták az őrnagy asztalára. Reggel iszonyatos üvöltés rázta meg az emeletet: – Ügyeletes! – ordította.
– Parancs, őrnagy elvtárs.
– Miért nem jelentette, hogy a rádiós szakaszvezető b..i?
– Jelentem a bevonulás óta mindenki tudja.
– Ne pofázzon, maga az ügyeletes!
– Értettem őrnagy elvtárs! /Kérek engedélyt meghunyászkodni./
A századparancsnok őrjöngött. A szakaszvezetőt azonnal le akarták szerelni, de ő nem akarta, mert nem tudta volna megmagyarázni a leszerelést a szüleinek. Megparancsolták neki, hogy nem mehet be a nyomozótiszt irodájába. Szóval ő is… Másnap átvezényelték a kalocsai „Forradalmi Ezredhez”. Amit ma ellenforradalmi ezrednek mondanánk. Makett átadott neki egy levelet:
– Ott van egy barátom. Elvinnéd neki? – kérdezte.
– Természetesen, semmi akadálya – válaszolta készségesen a szakszi.
A levélben ez állt: „Vigyázzatok homoszexuális!”

Annak idején a gimnáziumban írattak velünk egy dolgozatot: „mi a forradalom, és mi az ellenforradalom?” címmel. Osztálytársam nem volt félős fiú. A következőt írta: „Minden győztes forradalmat forradalomnak, minden vesztes forradalmat ellenforradalomnak nevezünk. Majdnem kirúgták az iskolából. Jó néhány délutánt korrepetálták ezután szegényt.

Ebben a hónapban is volt egy hadgyakorlatunk. Ilyenkor a hadügyminisztériumi tisztek jelenléte miatt mi is tiszti kaját kaptunk. Az egyik bajtársunk egész nap okoskodott, mert a városán utaztunk keresztül, és nem engedték bemenni a szüleihez. A másik társunk csendben akarta megenni a háromfogásos fejedelmi ebédet, és ezért azt mondta neki, hogy hívatja az Ágyú. Végre csend lett. Aki sokat beszél, az egyéb aljasságra is képes. Ekkor azonban egy hatalmas anyakoca jött ki a fenyvesből, és magabiztos léptekkel elindult a letett csajka felé mind a „kilenc malacával”. Sorra meg is ette a fogásokat fordított sorrendben.
– Nem is hívattak! – mondta bajtársunk, és káromkodni kezdett, mert meglátta a kövér kocát a szeméig a csajkájában. Délután odajöttek az Ágyú elől járói. Ilyenkor le kellett verje a vigyáz menetet „felvetett fejjel.”Az útjába azonban beléesett egy bombagödör. Iszonyú muris volt, ahogy eltűnt a gödörben, majd újra előbukkant. Gondoltuk, hogy veszünk neki valamelyik tanyánál egy demizson pálinkát, mert a durva külső mögött érzékeny szív dobog. Mekkora tévedés volt.
A piától vérszemet kapott. Kitört rajta a cezarománia. Egész délután ugráltatott minket:
– Roham! Vissza! Roham! Vissza!
Elegem volt :
– Srácok, legközelebb ne haljuk meg a vissza vezényszót, hanem rohamozzunk el a fészkes francba, had aludja ki magát – mondtam. Úgy is tettünk, csakhogy egy kilométer után belebotlottunk az őrnagyunkba.
– Maguk hová mennek? – kérdezte.
– Őrnagy elvtársnak jelentem, felderítünk – mondtam. Úgy tett mintha elhinné. Másnap megint ellenőrzést kaptunk. Ágyú a gázálarchasználatot gyakoroltatta velünk. A felvétel után ki kellett fújni a tüdőnkből a gázt vagy a sugárszennyezett port. „Levegőt kifújni” vezényszóra. Ágyú viszont ezt mondta:
– Kifújt! Ami viszont azt jelenti, hogy vége, ezért elkezdtük levenni és eltenni az álarcokat. Ágyú megint le lett baltázva a felettesei által. Mi telefonosok megteremtettük a mesés összeköttetést: Hol volt, hol nem volt.
„Tekerem, tekerem. Vétel, vétel! Távolságom ezer méter.”

A sofőrünk szerette rázatni az utasait. Megfagyott szántásokon, árkokon. A síneken sem az úton akart áthajtani, hanem ötven méterrel odébb. Ott viszont mindkét oldalon árok volt. Az innensővel nem is volt baj, de a túlsóba beleakadt a „Csepel”orra. A platója 45 fokos szögben felfelé a levegőben állt. Kiugráltunk. Ketten két irányba jó messzire előre mentünk a síneken, megállítani az esetleges vonatokat. A többieknek szerencsére sikerült kitolniuk az árokból a teherautót. A sofőrünk minden kiképzés és szolgálat alól mentesítve volt, mert állítólag minden nap a járművűnket kellett szerelje. Ezen a gyakorlaton az őrnagyunk felnyittatta vele a motorházat, amiben egy cukorrépa fej volt. Ezek szerint ősz óta bele sem nézett a motorházba a vezető. A kommendáns század a szakaszvezetőnk esetéből okulva kollektív „homokozásba”kezdett. Le akarták szereltetni magukat. A tisztjeik tudták, hogy csak kamuznak, és egy hónapig nekik kellett adni a konyha– és őrszolgálatot.

 


Copyright © 2006 . Losonci Miklós