Én soha nem kerültem fogdába, viszont én kaptam az első laktanyafogságot a hetven újonc közül. Még szeptemberben. Utáltam egyszerre lépni. Ami nem lett volna baj – a sor legvégén. Csakhogy én szándékosan legelőre álltam, és minden második lépés után sasszéztam egyet. Lépést váltottam, amitől az egész század folyamatosan bukdácsolt mögöttem. Mindezt a nyomozótiszt ablaka előtt. Két hétig nem kaphattam kimenőt. Semmit nem jelentett. Ágyú enélkül sem adott. Hónapokig. Egyszer ő vezette a századot az ebédlőhöz.
–Nóóóta – vezényelte, de senkit nem érdekelt. Az ebédlő előtt ráadásul egy katona még a sorból is kiállt. – Mi a neve?– kérdezte Ágyú.
– Jelentem Benkó honvéd.
– Benkó micsoda? – kiabált rá Ágyú.
– Benkó Dixilend – válaszolt helyette Makett.
Mire Ágyú:
– Benkó Dixilend honvéd, álljon vigyázba, ha magához beszélek!

Máskor a századparancsnok vitt minket ebédelni. A szakácsok kitettek magukért. Állítólag sárgaborsó volt a konzervben, de a címkék leáztak, mert egy üst forró vízbe lettek melegítve. A hengeres „páncélosok” alaposan ki voltak gömbölyödve. Mi tudtuk, hogy mit jelent ez, de nem úgy az őrnagy: – Tehetetlen, impotens banda. Adjanak egy konzervnyitót! Parancs az parancs, adtunk. Belenyomta az egyik konzervbe. Csakúgy spriccelt a sárgaborsó a képébe. Hiába, a tiszti étkezdében ilyet még nem láthatott. Az étkészletünket egyébként „tökön–bököm fölszerelésnek” neveztük. Mindig nálunk volt.

Itt szavazhattam először. Lehetett voksolni Kádár Jánosra, vagy bárki másra, de ellenjelöltet állítani tilos volt. Ravasz! A konyhán volt egy burgonyatisztító gép. Kefék voltak benne, alighanem fémből. A forgó kefék ledörzsölték a burgonya héját. Karácsonykor egy újoncnak kellett volna megpucolni a pontyokat. Egyszerűen beledobálta őket a gépbe. A szakácsok teljesen elképedtek amikor meglátták, hogy valami barna trutyi folyik a gépükből. A szilvesztert is a laktanyában kellett töltsem. Mi több hadtápkanyi voltam. Egy tál kocsonya megfőzésekor is nyitva kell tartani az ablakot, de mi kereken ezer adagot készítettünk. Addig megettem a kocsonyát, de azóta soha. Az egész étkezde olyan szagú volt mint egy sertéstelep. A szobaparancsnokunk becsempészett a laktanyába egy kanna bort. Kimosott egy húszliteres műanyag olajoskannát. Abban próbálta felcsempészni a századhoz. Az üti–nek gyanús volt az olajoskanna szilveszterkor éjszakáján, ezért utána eredt. Az őrvezetőnk meghozta a piát. Óriási éljenzés fogadta. Kinyitotta az ablakot, és kidobta a kannát,mindnyájunk legnagyobb megrökönyödésére. Irtózatos nagyot durrant földet éréskor. Ekkor lépett be az üti. Az ügynek nem lett következménye, mert a bor kifolyt a szétrobbant kannából. Még egy héttel előbb behívatott a raktáros tiszt, hogy a szüleim által feladott csomagban valami lötyög. Kinyitottuk. Egy üveg pálinka volt. Javasoltam, hogy igyuk meg, hogy ne kelljen jegyzőkönyvbe venni. Az őrmester beleegyezett. Szerencsére. Ezt megúsztam.

Minden nap délután négykor volt vége a kiképzésnek. Ekkor osztották ki a leveleket. Akinek írt az otthoni szerelme, azonnal nekiesett az olvasásnak, mire a többiek rázendítettek az „umcaccára”: „Más öleli, más b…, umcacca, umcacca.”

Januárban kicsit leeresztettünk. Ekkor mondta Ágyú elvtárs, hogy: „Ne kupacolódjanak, mint a hangyaboglya!” A meló sem úgy ment mint máskor. Amit viszont e szavakkal reagált le : „Az a hatos trió se lazsáljon!” Télen fáztunk eleget. A legrosszabb a januári hadgyakorlat volt. Egy ötven méter hosszú sátorban aludt a század. A földön, miután a havat elkotortuk. Középen volt egy kályha. A mellette lévők majd megsültek. A távolabbiak viszont úgy vacogtak mintha géppuskáztak volna. Másnap éjjel egy idegen tiszti sátorba kéredzkedtem be. Ez ugyanolyan széles volt mint a miénk, de a hosszúsága sem volt nagyobb. Négyzet alakú volt, és egy idő után elviselhetetlenül meleg a közepén lévő kályha miatt. Kénytelen voltam kimenekülni pár óra alvás után. Bemásztam egy teherautó vezetőfülkéjébe, és aludtam tovább reggelig.

Egyszer napközben bementem a kantinba, ami csak az öregkatonák privilégiuma volt. Az egyik szakaszvezető beszólt, hogy:
– Katona! Bukjon a fókára! /Menjen ki felmosni!/
– Ne marháskodj, hót beteg vagyok – mondtam.
– Te beteg? Olyan vagy mint egy bivaly – mondta.
– Na és…, egy bivaly is lehet beteg. – válaszoltam.

A honvéd rendfokozat a legalsó, de rengeteg alfokozatból áll: kopasz = újonc, gumi = pár hónapos baka, néha már nagyon rutinos, de máskor még nagyon zöldfülű. Öreg harcos = tapasztalt katona. Öreg hal = rég „vonult” honvéd. Öreg harcsa = leszerelő honvéd. Iszapszemű öreg rája = utolsó hetes honvéd. Az utolsó száz napban mindenkinek ott lapult a zsebében a „centi”. Minden nap letéptünk belőle egy számot, és igyekeztünk a tisztek útvonalán eldobni, ők ugyanis „soha” nem szerelhettek le. Veszekedéskor mindenki a centijét húzogatta. Akié a hosszabb volt „az húzta a rövidebbet”: – Mutasd a centidet kopasz! Nagyon sivár vagy /kopasz/. Hányszor hallottuk, majd mondtuk el mi is ezeket a mondatokat. A centi mutatta a honvédek közötti rangsort.

A ruházaton a legnagyobb hőségben is begombolva kellett tartani minden gombot. Csakhogy az ingek és zubbonyok ujjai így nem érték át a csuklómat. Kénytelen voltam „műszaki cérnából”/drót/ két centiméteres előkéket gyártani. Amit minden parancsnok azonnal „leszereltetett”, ha észrevette, de nélkülük viszont újra nem tudtam begombolni az ingujjaimat, még parancsra sem. A téli kabáton /mikádón/ az övnek a zsebeken keresztül kellett futnia /köldök magasságban/. Így a zsebeket nem lehetett használni. Egy arasszal lejjebb hordva, ennyivel nagyobb részt melegített a mikádó, és a kezeinket is melegen tartották a szabaddá váló zsebek. A századparancsnok ilyenkor üvöltött:
– Katonák, ez derékszíj, nem tökszíj!

A gombvarrást úgy lehetett megspórolni, hogy a késsel egy kis lyukat kellett szúrni a gomb helyére. Át kellett fűzni a fél gömbölyű gomb félkör alakú drót részét és egy gyufaszálat befűzve rögzíteni. A nadrágszíjat balra kezdve kellett a nadrágba befűzni, mert a többség, jobb kezes volt. Az őrvezetőnk /szoba p.k./ ezt úgy adta parancsba, hogy :
– Csatnak, f…nak balról a helye.

A laktanyában volt a hadosztály törzs. Néha berendeltek hadműveleti térképeket sokszorosítani, mert fénymásoló akkor még nem létezett. A térkép szerint az ellenség /?/, a vasfüggönyön keresztül /!/ betört az országba, amit a térképen feltüntetett irányokból támadva kellett visszaverni.

Februárban újoncok jöttek az alattunk lévő századhoz. Tele volt az ablakuk csomagokkal. A szobánk egyik öreg katonája meghajlította a villáját S alakban. Rákötött egy hosszú madzagot, és elkezdte a horgászást. Szerencsétlen kopaszok hulla fáradtan ájuldoztak a körletükben, amikor az egyik csomagjuk emelkedni kezdett. Bőszülten felrohantak a szobánkba, de még jól el is zavartuk őket. Az ablakukat mindenesetre letakarították. A laktanya nem szeméttelep!

Egyszer az üti feljött a századhoz, és létszámellenőrzés céljából elrendelt egy sorakozót. Az egyik katona éppen zuhanyozott, de neki is mennie kellett. Nyakába vette a törülközőt, és meztelenül beállt a sorba. Az üti–t csak a létszám érdekelte, a szerelvény /ruházat/ nem. Egyszer én voltam az ügyeletes, amikor feljött az üti. A lenti százados volt. A „tűzvédelmis”.Megkérdezte, hogy van–e kávé a kantinban? – Természetesen – válaszoltam. Erre elpöckölte a cigarettacsikkjét a folyósón, bevonszolta magát a kantinba kávézni.

A vigyázz vezényszó feloldása: „Pihenj! Lazíts! Ezután mindig hozzá tettük: Tököt igazíts! A századírnokunkat Homály honvédnak hívtuk az erős szemüvege miatt. Öreg létemre engem írt ki ügyeletesnek. Nem sokára telefonáltak a konyháról. Már mehetett is mosogatni. Soha többet nem tett ügyeletesnek.

A kimenők után napirenden voltak a „hánykolódások”. Egyszer a két öreg együtt ment ki a városba. Az egyik mákos tésztát evett, a másik halászlevet. Reggel mindkettőjük ágyát összehányva láttuk, csakhogy mind a kettő a másik ágyába hányt. Kvittek voltak. A kályha melletti felső ágyon is berúgott a bajtársunk. – Hányinger – egész éjjel ezt mondogatta. Az alatta lévő ágyon szárította a szobapéká a zubbonyát. – Hányinger. Lerángattuk az ágyáról, és az ablakhoz ráncigáltuk. Ez ment egész éjjel. Reggel az őrvezető elkiabálta magát:
– Jó reggelt elvtársak, ébresztő! Fel! – és felgyújtotta a villanyt.
– Figyelj, aki le van hányva, az ne pofázzon! – mondtuk és elkezdtünk röhögni. Barátunk ugyanis lehányta az ágya alatt száradó zubbonyt is. Reggeli után vettük észre, hogy a nyomozótiszt ablaka is le van hányva, alattunk kettővel, a földszinten. Ebből mi lesz? Semmi. Észre sem vette! Ilyen egy jó nyomozótiszt!

 


Copyright © 2006 . Losonci Miklós