Havi száz forint zsoldunk volt. Húsz forint cigarettapénzzel. A három hatvanas kenyér idején ez nem is volt kevés. Főleg annak, akit a kiképző tisztje még a városba sem engedett ki, nemhogy haza. Útiköltségre több mint hét hónapig nem volt gondom. Létezett ugyan éves szabadságom, de egész katona időm alatt nem engedték kivenni. Volt három napom véradásért is. Az is „bent maradt”. A rádiósok bezzeg minden második hétvégén otthon voltak. Őket jutalmazással motiválták, minket büntetéssel.

Az esküt már letettük. Kezdődött a fűtésszezon. Minden évszakban volt egy lövészetünk. A legjobb lövők három nap eltávot kaptak. Kivéve a „kedvenceket”, például engem. A téli lövészeten csak én találtam el mind a három alakot, mert folyamatos dörzsöléssel nem engedtem ledermedni a kezeimet. Az éjjeli lövészeten a világító cél mellett volt a hold. Először azt céloztam meg. Benéztem a célgömböt az irányzékba. Átvittem az egészet a célra, és három lőszerrel mind a hármat eltaláltam ezzel a módszerrel. Nem hiába volt légpuskám egész gyermekkoromban. A többiek a hold nélkül az egész tárat ráeresztették,de harminc tölténnyel sem lőtte éjszaka rajtam kívül senki le mind a három alakot. Ezután engem küldözgettek a hadosztály lő versenyekre. A „Szabó családot”/hármas emberalak/ nem volt kunszt lesorozni, bár rohamozás közben kellett lőni, és gázálarcban.

Mi száz méterre lőttünk. A tisztek pisztollyal csak tizenötre. Ennyi a különbség a két fegyver között. A hadosztály verseny után bementem a századparancsnokhoz, hátha „haza zavar”érte.
– Szívből gratulálok– mondta.
–A dolgozó népet szolgálom.
Dicséretre csak ezzel a mondattal szabadott válaszolni.
– Holnapig pihenhet.
Ezzel lettem kifizetve. Lövöldözzön a rosseb.

Legközelebb mezei futóversenyre jelentkeztem. Nem kellett volna. Mindig szerettem futni. Százon a kigyúrtak, így én is nagyon nyerők, nem úgy négy kilométeren. Gyönyörű, zöld, üde síkon volt kitűzve a pálya. Gyanútlanul elstartoltunk. Az első pár száz méter után már térdig érő vízben futottunk. Hála a szervezők figyelmességének. Amit messziről fűnek néztünk, az sás volt. A költő szavaival: „Káka tövén költ a hattyú, okos állat a szivattyú.”Fél óra múlva értem vissza a körpálya céljához. Teljesen kifutottam magam. Semmi nem maradt bennem, de csak a középmezőnyben értem célba. Csurom vizesen. „Eleve ráb…tunk.” Mindenre ezt mondták a seregben, mivel jó lehetőségek nemigen léteztek.
„Lehetsz szép, lehetsz csúnya, lehetsz okos, lehetsz buta, lehetsz rendes, lehetsz gennyes, amíg itt vagy eleve ráb…tál.”. Jó hideg idő volt, száraz ruha meg csak „otthon” a laktanyában. Este pizsamaosztáskor.

Egyszer közös hadgyakorlatunk volt a szovjetekkel. Teljes szívből sajnáltuk őket. Mi csak egy–két évig katonáskodtunk, ők viszont öt teljes évig. Hogyan tudták ezt kibírni. Úgy csináltak mindent mint a kisangyal, de a csizmás, lovaglópálcás tisztjeik mindent rúgással, taposással vagy vesszőzéssel honoráltak. Mi ehhez képest az eltávmegvonás? Semmi. Ráadásul haza ők sem mehettek..Elég baj volt ez nekünk. Három dúlás volt Magyarországon: Tatár dúlás, török dúlás, felszabadulás. Nálunk volt „csúzli”, 65 mintájú, harminclövetű AKM, de náluk semmi, pedig ők gyártották.
Egy ruszki kortársam odajött egyenesen hozzám. Látszott a szemén, mozgásán és viselkedésén, hogy bevonulás előtt vérbeli erdei ember volt. Kivett a zsebéből egy marék éles lőszert :
– Ohotá – mondta – vadászat. Egyből megértettem. Évek óta nem vadásztam én sem. – Dá, dá – mondtam, mert láttam a szemén, hogy az egész varsói szerződést otthagyná egy nyúlért. Ugyanezt éreztem én is. Lerítak rólam a vadászat elvonási tünetei, de rajta kívül ezt senki sem látta, és nem is érezte. Hiszen ősz volt. Vadászidény. Mi pedig össze vagyunk zárva ezekkel a közömbös őrültekkel. Ő az agyonlövést kockáztatta, én csak a hadbíróságot. Szibéria neki lehet, hogy a hazatérést jelentette volna, de nekem egészen mást. Látta az arcomon az őszinte sajnálatot, de ő sokkal nagyobb büntetést kapott volna, ezért kézzel–lábbal gesztikulálva próbáltam lebeszélni egy cserkelésről. Mi mindent tudtunk volna egymásnak mesélni hazáink vadászatáról. Sajnos az oroszórákon egészen más szókincset sulykoltak belénk. A diplomáig tíz évig kellett oroszul tanuljunk, de a ragozásra máig emlékszünk: Én csurin tetka, Te csurin őtka, Ő csurin mitka, Micsurin titka...

 


Copyright © 2006 . Losonci Miklós