Mindenki tudta, hogy csütörtökön, ebéd után teljesen váratlan hksz /harckészültségi/ riadónk lesz. Az első riadónk. Kivéve engem. Ebéd után automatikusan a kantinba mentem. Meglepetésemre senki sem mondta, hogy :”Kopasz, húzzál kifelé!” Mivel egyetlen teremtett lélek sem volt bent. Annyi baj legyen– gondoltam. Beültem egy fotelbe, felraktam a bakancsaimat a dohányzó asztalra, és sziesztáztam. Idővel megszomjaztam, és kimentem vizet inni. Óriási üvöltés fogadott : – katona, futás a körletbe!

Futottam. Bent hatalmas felfordulás volt. Mindenki pakolt, és öltözködött:
– Segíthetek fiúk?– kérdeztem, mert láttam, hogy nagyon kapkodnak.
– Öltöztessék fel!– ordította Ágyú – Ezért még számolunk!
Mindenki engem öltöztetett, de így is utolsónak ért le a „ló beles” szakasz az alakuló térre. Ezt elszúrtam. Annyi baj legyen…

Szeptember végén már nagyon dörzsöltnek éreztük magunkat. Ekkor jelent meg a körletünkben egy zsiráfnyakú újonc. Későbbi legjobb barátaim egyike. „Országos cimborám”. Mindenkit így szólítottunk,mert mindenki máshonnan érkezett ide. Kiderült,hogy amint megkapta a behívóját, azonnal vonatra szállt. Egész addig Bulgáriában volt, amíg a tenger és a sátor meleg volt. Azzal fenyegették,hogy leszerelni is egy hónappal később fog,de addigra régen elfelejtették. Ő volt a legmagasabb, ráadásul úgy köszönt,hogy: „Fogadd forró hódolatom, lelkem lólábú lovagom”. Ezért Ló Makettnek neveztük el.

Apropó: volt a századnál egy Parócai nevű újonc,akit mindenki Parócinak szólított,engem viszont Losoncainak, a Vácit Vácainak, stb. „Makettnak” nagyon magasan volt a feje, ezért tisztelgéskor csak a válláig emelte a kezét, majd lehajtotta hozzá a fejét. Legújoncabb létére számtalanszor kezdett építő jellegű vitába a parancs ésszerűségének tárgyában:
– Szerintem ez marhaság, itt semmiféle ellenség nincsen!– méltatlankodott.
Egyből belopta magát ő is a főtörzs szívébe. Mindig a kanizsai sörről áradozott, amit itt nélkülöznie kellett. „Kantár” nevű bajtársunkat elneveztük „Lószerszámnak”. Ő dobta az egész században a legmesszebb a gyakorló gránátot. Simli onnan kapta a nevét,hogy nagyon rafkós volt. Amikor bejött az ügyeletes a körletbe, egy „önkéntes” konyhamalacért, ő lemászott az ágya túloldalán, „elsunnyogott” az ügyeletes háta mögött, és negyed órára bezárkózott egy vécéfülkébe.

Naponta többször felmostuk a folyosót. A rongyot fókának hívták, a felmosást fókázásnak, ami fenyítőeszköz is volt. Egyszer a századparancsnokunk felhozatott egy vödör homokot. Szétszóratta a folyosón. Takarodóig fókáztunk, mire úgy– ahogy megtisztítottuk az emeletet. Én inkább elvállaltam a lépcsőházat, hogy végre kicsit egyedül lehessek.

Az egyik napon a sorakozónál összeírták, hogy az egyetemi elő felvett újoncok közül ki milyen nyelveken beszél. /Jó tudni, ha mosogatót keresnek a konyhára ./ Azt is felírták, hogy ki tud úszni, de erre sem volt szükség egész évben.

Minket, nehézvezetékeseket kiképeztek forgalomirányítónak is. Hadgyakorlatokon a menetoszlop előtt leraktak minket egyesével az útkereszteződésekben. Mi mutattuk az irányt a sofőrjeinknek. A legutolsó aztán felvett, és újra előre vitt. A nyeszlett rádiósokat blamázs lett volna közterületen kiállítani. Kaptunk mindnyájan a forgalomirányításhoz egy–egy fehér színű „tömör marxizmust”/gumibotot/, amit a legénységi állomány csak „ 65 mintájú, heverőre verő, tábori hereverőnek” nevezett. A menetoszlop megérkezése előtt és után, az út szélén szobroztunk. Az egyetemi elő felvetteket egyébként „vezéregereknek” csúfolták a többiek, de emiatt sosem volt köztünk semmilyen összetűzés.

A rádiósok kiképzőtisztje a fiatal, sportos, iskolázott százados volt Ő tartotta a testnevelés foglalkozásokat. Egy óráig futtatott minket az alakuló tér körül, aztán azt mondta, hogy három nap eltávozást kap aki a következő körben lehagyja. Én százon, pihenten, bakancs nélkül kiálltam volna ellene, de ő tornacipőben volt, és idáig csak a sípot fújta, nekünk meg már a tüdőnk sípolt a rohanástól. Végül nem vállalta senki, mert ő pihent volt.
Máskor csinált a páros korláton harminc saslengést, hasonló feltételt szabva. Én negyvenet álmomból felkeltve is ki tudtam nyomni, ezért rögtön el is kezdtem. Huszonötnél szolt, hogy azonnal hagyjam abba.– Ez parancs!– mondta. Nem engedte befejezni. Az eltávom ugrott. Nagyon mérges voltam. Alig vártam a következő erőpróbát, mert sportszerűtlen volt.
Birkózást oktatott, és a dupla Nelson–ra keresett jelentkezőt. Ezúttal ígéret nélkül, mert a dupla Nelson „védhetetlen”. Jehuré! Ez a Macska Jancsi akkor sem töri be a nyakamat a kétkaros kézkulccsal, ha birkózó sz..t reggelizett. Öt percig erőlködött, aztán föladta. Egy hétig nem forgott a nyakam az izomláztól, de az nem érdekelt.

Ezután viszont én lettem a század trógere. Minden cipekedésnél engem hívtak. Minden héten én vittem el a század összes összekötözött lepedőjét a mosodába, és hoztam el az újakat. Egyszer az ügyeletes kötötte össze a batyut, de olyan rosszul, hogy az félúton kezdett szétesni. Hallottam, hogy valaki jön mögöttem, de a legkisebb bajom is nagyobb volt ennél. Amikor a legnagyobb pocsolyához értem, mérgemben belevágtam a bomlásnak indult csomagomat. Ekkor ment el mellettem a százados, de eszében sem volt megfenyíteni a szabotázsomért, csak barátságosan rám nevetett. Ő nem volt bosszúálló típus.

A hadgyakorlatok előtt a század háromnapi konzerv adagjáért is engem küldözgettek a konyhára. A „páncélosokkal” az volt a baj, hogy nem csak nehezek voltak, hanem kemények is. Borzasztóan nyomták a hátam. Három összefűzött sátorlapban tudtam csak elhozni őket.
A vagdalt sertéshús konzerv finom lett volna, évente egyszer, de minden másnap…? Egyedül a neve volt változatos: „patkányhús”, „gyíkhús”, „ruszki határőr”/kínai konzerv/.

A laktanya központi kantinjában egész évben lehetett gyümölcsöt kapni. Egyfélét. Bolgár szilvakompótot. Agyon szirupozva. Nem vitaminos, de jó kalóriás. „Szocialista déligyümölcs”.

Copyright © 2006 . Losonci Miklós