Húsvétkor csoda történt. Hazaengedtek három napra. Budapesten összefutottam három sorállományú katonai rendésszel. „Hello fiúkkal”még köszöntöttem is őket. Tiszt nem volt köztük, ezért nem tisztelegtem. Köszönés helyett mind a három levette a válláról a betárazott géppisztolyát, és odanyomtak velük a falhoz. Fényes nappal a nyílt utcán.
– Ti hülye barom állatok, hogy lehettek ennyire bunkók? – kiabáltam
– Tiszteletadás elmulasztása miatt feljelentjük – válaszolták.
– Ti nem vagytok normálisak, egy rangban vagyunk, ti szemétládák!
– Neve? Alakulata? – kérdezték. Mondtam egy valódinak hangzó nevet és alakulatot. Azok alapján töltötték ki a feljelentést, nem is ellenőrizték az adatokat, pedig már náluk volt a katonakönyvem, de elterelte a figyelmüket a veszekedés. Átvertem őket, de sikerült elrontsák, hét hónap utáni első hazatérésemet.

Áprilisban még egyszer hazajutottam. Hiába, ha egyszer egy üzlet beindul. Az történt ugyanis, hogy Makett volt az ügyeletes. Bejött a körletbe mondván:
– Losi, senki nem akar lemenni a konyhára. Ne szúrj ki velem, menj le!– mondta. Én feküdtem, mert vasárnap délután lehetett, de azonnal leugrottam az emeletes ágyamról. Rájött, hogy hülyeséget mondott. Futva menekült. Utolértem, és mezítláb teljes erőmből belerúgtam. A lábujjam egyből dagadni kezdett. Belilult. Két hét szabit kaptam. Leszerelésünk után kaptam egy levelet a Hadkiegészítő Parancsnokságról, hogy amennyiben katonai sérülésem miatt kártérítést kérek, jelezzem. Eszem ágában sem volt ok nélkül lüktetni, boldog civil létemre. Öreg vagyok, bele sz..ok.”

Májusban volt egy egész napos menetgyakorlatunk. Simli, szokásával ellentétben, előtte lement pár órára a hűvös ebédlőbe fókázni, hogy pár perccel lekéshesse az indulást. Így egész nap az ágyában heverészhetett utána. Mi felvettük az összes karácsonyfadíszünket. Bakancsban irtózatos volt a hőség. Ágyú tornacipőben jött, nehezékek nélkül. Este napszúrással, hőgutával, hót porosan megálltunk az épület előtt.
Mire kikiabált a második emeletről Simli:
–„Hej, ha én is köztetek lehetnék, gyönyörű vitézek, aranyos leventék.”
– Anyád!

Májusban volt a szoc vizsgánk. Miért szocialista? Erre egyszerű a válasz: csak!
Ágyú előre fenyegetőzött:
– Na Losonci, most fényeztesse, és fitogtassa magát.

Délelőtt elméletből vizsgáztunk. Az asztalnál ülők mindenkit banális kérdésekkel traktáltak. Az enyém az volt, hogy mikor kell a fegyvert tisztítani? A válasz az lett volna, hogy a két lövészet közti szünetben. Ehelyett azt válaszoltam, hogy: – Sorozatra állítva a két lövés szünetében. A többiek röhögtek. Ágyú nem őrjöngött. Mélabúsan felállt, és kiment. Öt perc múlva hívatott a századparancsnok. Na Miki, egy hónap futkosó,– gondoltam. Az őrnagy vidám arccal fogadott:
– Ilyen az igazi magyar közlegény, aki sorozatra állítva, a két lövés között még a fegyverét is megtisztítja. Tűnjön el.
– Őrnagy elvtárs, Losonci honvéd kérek engedélyt távozni.
– Megadom – mondta. Még mindig rázta az elfojtott röhögés. Ezért egy kopasz futkosót kapott volna. Más néven büntetőszázad. Egy hónaptól felfelé voltak a büntetési tételek. Ott mindent futva kellett csinálni. Állítólag még vécézni is helyben futva kell. Napi egy kiló fogyás garantált. Ami akkor nagyon rám fért volna, de megkegyelmeztek nekem. Délután is volt egy balhé. Hiába már nagyon öreg katonák voltunk, és utáltuk a froclit.

Gyakorlati vizsgáztunk. Természetesen bizottság előtt. Iszonyú hőség volt. Javában rohamoztunk volna, amikor elértük a bizottságot. Egy tábla volt előttünk a földbe szúrva: fertőzött terepszakasz. Azt figyelték, hogyan kapjuk ki a szimatszatyorból, és ugrunk bele a gumicsizmás, gumikapucnis gumiruhánkba. A legelöl futó társunk megoldotta a dolgot. Teljes erejéből elrúgta a táblát. A tisztek persze ordítozni kezdtek:
– Szennyezett terepszakasz!
– Akkor maguk már rég nem élnének – így a társam. Nem kapott fenyítést, de be kellett öltözzünk. Gázálarcban rohamoztunk tovább. Garantált fulladás.

Júniusra lebetegedtem. Egy hétig a gyengélkedőn kezeltek, aztán átvittek a kecskeméti katonakórházba. Minden sebem, karcolásom, szúnyogcsípésem gennyesedett. Cukorbajra gyanakodtak, de csak totális vitaminhiányom volt. Pedig ettem én a laktanyában mint a „béldózer”,csak éppen a vitaminok ürültek ki a szervezetemből teljesen. A többiek két hetente otthon voltak, ahol degeszre ehették magukat gyümölcsökkel. Én viszont soha. Minden szabadságom megvolt még. Képtelenek voltak kiadni. Akárhogy kértem. Én viszont kénytelen voltam hazamenni, mert a kórház sem tudott velem mit kezdeni. Harminc nap EÜ szabit kaptam. Egyben megkaptam amit egész évben megtagadtak tőlem. Otthon lebarnultam, lefogytam, meggyógyultam. Teljesen rendbe jöttem. Visszatérve elmeséltem, miket kajáltam harminc napig. – Kössön beléd mint a beton! – volt az irigykedő válasz. Egy hét múlva „szereltünk”.A feszültség szinte tapintható volt. Közölték velünk, hogy a hadititkok miatt, nyugati útlevélről öt évig ne is álmodozzunk. Keleti útlevél, egyszeri kiutazási ablakkal, kérhető lesz azonnal is. Hiányzott ez nekünk?

Mindenkiről jellemzést írtak a kiképző tisztek, hogy az egyetem elvégzése után folytathassuk a katonai szolgálatot, mint tarcsik /tartalékos tisztek/. Ezért csak jót írtak mindenkiről, nehogy megússzák az ismételt behívót. Ágyú annyira utált engem, hogy még bosszúból sem volt hajlandó jó jellemzést írni rólam. Az őrnagy behívatott.
–Azt tudja, hogy ezzel a jellemzéssel soha többé nem lenne katona – kérdezte.
– Őrnagy elvtársnak jelentem: tudom – válaszoltam.
– Itt van egy golyóstoll. Kihúz vele minden nemet és semet a szövegből!
– Értettem…Jelentem kihúztam. – mondtam.
– Most visszaviszi a főtörzs elvtárshoz, és így újra leíratja vele! – mondta.
– Értettem, őrnagy elvtárs Losonci honvéd kérek engedélyt távozni.
– Megadom – mondta.
A jellemzésem ezután egy oldalon keresztül nagyjából így hangzott: „Arrogáns, pimasz magatartása miatt társai…kedvelik.”Az őrnagy aláírta, és velem is aláíratta.

Az utolsó három napon egyfolytában tartott a leszerelésünk. Utolsó éjjel már polóban és farmerban aludtunk. Éjjel kettőkor riadó volt. Nekünk reggel indult a vonatunk. Otthon ebédre vártak. Fütyültünk az egészre. Máig sem tudom, hogy véletlen volt vagy szándékos az időzítés. Fél óra alatt az összes felszerelésünket visszakaptuk. Felvettük, és elhagytuk a kaszárnyát. Mondván, hogy ha az ellenség bombáz minket, a laktanya ne sérüljön. Ömlött az eső. Délután négykor, a munkaidő letelte után kiderült, hogy nincs is semmiféle ellenség, csak vicceltek. Ledobáltuk az összes elázott göncünket a folyosó közepén. Felvettük a civil ruháinkat, és irány a vasútállomás:

„Ez a vonat most van indulóban.
Az eleje fel van virágozva.
Az eleje sárgára,
Leszerelő öreg bakák számára.
Mennek haza végleges szabadságra.”

 


Copyright © 2006 . Losonci Miklós