November 7–én levetítettek egy fekete–fehér szovjet „pornófilmet” az ebédlőben. Lenin sapka nélkül. Néma film volt szerencsére. Lenin egy emelvényen állva szónokolt. Elég zajosak voltunk, ezért egy tiszt éppen akkor ordította el magát, amikor Lenin elvtárs hadonászva magyarázott :
– Fogd már be a pofád! – így a tiszt. Jót derültünk.
A bolsevikoknak egyébként csak a nevük volt a „többség”, mert az egyetlen demokratikus választáson, amin rész vettek, a szavazatoknak csupán huszonegy százalékát szerezték meg. Ezután inkább bevezették a „proletár diktatúrát”.Több mint hetven évre.

Novemberben kitört az özönvíz. Minden szántóföld tengerré változott. A gépek nem tudtak rámenni. Nosza, jöjjenek a honvédek! Mentünk. A jugó határtól egészen a románig. Teherautóval. Ponyva nélkül, hogy boruláskor ki tudjunk ugrálni. Nem borultunk fel, viszont a fejünk „lefagyott”. Becipeltük a vaságyakat egy régi, lakható kastélyba, és nekiálltunk kukoricát törni. Pár hét múlva áttértünk a cukorrépa szedésére, és fejelésére. Nem fogyott el, de megszáradt a föld, és jöhettek a répakombájnok. Visszatértünk a laktanyába.

Szoliba jártunk. A konyhaszolgálatban lehetett a fekete mosogatót választani. Itt forró vízzel kellett az ételmaradékot kicsapatni a kondérokból, fazekakból. Utána csurom zsíros, vizes volt a ruhánk. Még a bakancson is átszivárgott a forró, zsíros víz. Mégis ezt választottam mindig, mert a fehér mosogatóban mások tányérjait kellett volna mosogatni.

Az eskü után már ügyeletes alegység szolgálatot is adhattunk. Ez a lehető legjobb szolgálat. Igaz hogy ruhástól kellett aludni, de így sem este, sem reggel nem kellett átöltözzünk, csak a bakancsunkat kellett le– és felvenni. Néha éjjel kaptunk egy ügyal riadót. Ilyenkor teljes menetfelszerelésben le kellett rohanjunk az őrszobára. Egy láda lőszert is magunkkal kellett hurcolni, aminek a fogantyúja majd levágta az ujjainkat.

Az őrszolgálat is jobb volt, mint a konyha. Itt ugyan nem sokat alhattunk, de kint voltunk a szabadban. Végre egyedül. Csönd, üdítő magány, nyugalom, a kialvatlanságért cserében. Az őrszobán kétóránként alhattunk volna, de mire elaludtunk, már ébresztettek is.

Elméletileg a fogdásokat zárva kellett volna tartani a cellájukban, de ehelyett szabadon mászkáltak az őrszobán. Mire bejöttünk az őrhelyről mind megették az éjszakai pótlékunkat. Amikor pedig indultunk kifelé, mind édesdeden aludt a zárkájában az őrbundáinkon. Kint szabadon csaponghattak a gondolataink. Sétálhattunk, leskelődhettünk, ránk volt bízva.

Egyszer a lőszer raktárat őriztem. Ez a laktanyán kívül volt. Elég messze. Azért, hogy ha felrobban, a laktanyát ne veszélyeztesse. Tél volt. Korom sötét, és óriási szél. Hó nélkül. Sem látni, sem hallani nem lehetett semmit. Egy nyúl nekiszaladt a lábamnak, egy fácánra pedig ráléptem. Ha lőszert akarnék lopni, én ilyen időben jönnék, gondoltam. Akármelyik bokorból leüthettek volna. Ezért a mászkálás helyett inkább leültem egy fa tövébe.

Az őrszobát is őr védte, a támlás. Az őrszoba előtt járkált fel–alá. Amikor támlás voltam, éjjel iszonyú álmos lettem. Szerencsére az őrszoba előtt veranda volt. Méter magas kő korláttal. Nyakamba vettem a géppisztolyt. Rátettem a kezeimet, és elindultam. A szemem magától lecsukódott. Órákon keresztül botorkáltam oda–vissza az őrszoba ablaka előtt, faltól falig. Közben még álmodtam is. Bent hallották a lépteimet, és azt hitték hogy én őrzöm őket, közben ,,aludtam”,tudván, hogy egy laktanyában, egy őrszobányi fegyveres mellett, aligha fognak megtámadni, a zsoldomért. Másnap délben odajött a századparancsnokunk, és elkezdett okoskodni, „hogyaszongya”: Miért van falevél az ereszcsatorna kifolyócsövében? Pedig az őrhelyen az őrnek csak az őrparancsnok parancsolhat. Nagyon igyekezett rosszindulatúnak látszani. Egyszer úgy felhergelte magát, hogy a szekrényeink tetején rohangászott, és az összes rohamsisakunkat lerugdosta, mondván, hogy porosak. Nesze neked zománcozás. Máskor ebéd után felsorakoztatta a századot. Órákon keresztül ordítozott velünk. Vett egy nagy levegőt, hogy újra összeszedje gyűlölködő gondolatait, amikor az eddig csak mérgesen néző Ágyú elvtárs is segítségére sietett egy falrengető ordítással: „Kovács, maga se fészkelődjön, mert úgy kivágom a sorbú, hogy bennragad!” Kitört a röhögés. Felbomlott a sor. Zengett a folyosó. Az őrnagy behivatta szerencsétlen Ágyút az irodájába, hogy a legénység ne hallja, de minden kihallatszott:
– Maga hülye barom állat, lejáratja az egész tisztikart a honvédek előtt.
Zene volt a füleinknek. Utána a munkaideje végéig még ordítozott az őrnagy, de már senkit sem érdekelt. Lélekben már relaxáltunk. Egy alaki kiképzés az alakuló téren sokkal rosszabb lett volna.

Az alattunk lévő század egy aranyszívű parancsnokot fogott ki. Nagyon humoros volt, és ráadásul „hót” lezser, amit csak a legértelmesebb tisztek engedhettek meg maguknak. Számtalanszor lefokozták, de még így is őrnagy volt. Egyszer az egész századát hazaengedte hétvégére, az ügyeletes kivételével, aki a telefon mellett ült, és midig azt mondta a konyhásoknak, hogy már elmentek a mosogatók. Ami igaz is volt, csak éppen nem a konyhára, hanem haza. Másakor üti /ügyeletes tiszt/ létére pisztoly helyett pálinkásüveg volt a pisztolytáskájában. Ez a fazon tartotta nekünk a tűzvédelmi oktatást. Elmesélte, hogy a poroltó hatóanyaga mérgező, fulladást, sőt fagyást is okozhat, ezért ember felé tartani tilos. Aztán megmutatta hogyan működik. Lefújta hófehérre az egész szakaszunkat. Mindezt a laktanyaudvar közepén, mindenki szeme láttára. Ezúttal nem lett lefokozva, de nekünk sem lett semmi bajunk. Az egész mese csak kamu volt.

 


Copyright © 2006 . Losonci Miklós